Bele lehet törődni helyzetekbe, bele lehet nyugodni helyzetekbe... De nem érdemes. Harcolni és elbukni - legalább megpróbáltam. Mint egy helyben ülni és várni... Nem sok sült galambot láttam repülni az égen.
"Nem,
H., NEM kell elnézést kérned, két okból. A legfontosabb talán az, hogy NEM bántottál meg, megértettem, hogy nem vagy egyedül, azért nem válaszolsz. Igen, elsőre azt hittem, bedurciztál rám, de gyorsan kapcsoltam, gondolkodtam is, hogy törlöm az utolsó üzenetet, amíg nem látod, de tudom, hogy az meg jobban idegesített volna, és még rosszabbakat képzeltél volna a helyére. Ha megbántottál volna, hidd el, elmondanám. Az a negatív mögöttes gondolatáradat zavar picit, ami Benned van, de elfogadtam, hogy ilyen vagy, ilyennek szeretlek. NEM akarlak ebben sem megváltoztatni - ennek ellenére Te magad is tudod, és észrevetted, hogy jó hatással vagyok Rád ilyen szempontból, és magadtól, kérés nélkül álltál neki például megnyílni és olyan dolgokat mesélni... Amikről magad se gondoltad volna, hogy bárkivel megosztod. Ez egy út… Egy hosszú út. Aminek a végén egy barlang van, egy hosszú barlang, aminek a mélyére menekültél az eddigi életed során. Visszarángatni senki nem tud. De ha Te magad jössz rá, hogy vissza tudsz sétálni a mély barlang legmélyebb, legsötétebb bugyrából, ahol sötét van, pókok és denevérek, és nem csoda, hogy ilyen vagy, hiszen ki ne félne egy ilyen helyen, és ki ne lenne negatív. Szóval ha elindulsz kifelé a barlangból, meglátod a napfényt, amit szeretsz, ahogy csiklandozza az arcodat, és újra érzed azt, amit utoljára talán 9 évesen éreztél… És mersz bízni valakiben. Bennem… Aki nem csap be, nem hazudik, nem ver át. Aki mindig, MINDIG fogja a kezed, SOHA nem ereszti el, akkor sem, ha mély szakadékba zuhannál, és ha nem tud visszarántani, inkább Veled zuhan, de nem ereszti el a kezed, és próbál zuhanás közben úgy fordulni, hogy ő legyen alul, és puhábbra ess. Akárhányszor ránézek az alkaromra, eszembe jut az a pillanat, amikor megnéztem AZT az üzenetet. És ugyanazt jelenti nekem is, mint Neked. Ha ezt nem csak hiszed, hanem elhiszed, tudod, akkor egyszer nem csak akkor leszel boldog, amikor kikapcsolod a külvilágot a mellkasomra hajtott kis buksidban. Akkor újra mersz majd élni benne. Élni, és nem csak létezni. Annyira szeretnivaló ember vagy. Én sem ismerlek igazán, még, de tudom, hogy a jéghegy alja ugyanolyan értékes, mint a csúcsa, amit látok. Ha nem még értékesebb…
A másik ok pedig az, hogy teljesen természetes lenne, ha sokkal alacsonyabb lenne ilyen helyzetben az ingerküszöböd. Ha megbántottál volna se venném magamra, de mint mondtam, nem bántottál semmivel. Pont arra gondoltam tegnap, mit tudtam volna mást tenni, mint Te... A tehetetlen dühnél nincs rosszabb.
Egy biztos, akármit is mondasz, arról nem győzöl meg, hogy ha B.nak valami baja lett volna, és azért nem érsz haza időben, mert velem lettél volna... Az a bűntudat feldolgozhatatlan lenne... Szegény gyerek. Szép névnapi ajándéka lesz, hazaengedik a kórházból... Nyilván ne add át neki, de jobbulást. Dühít, hogy nem tudok tenni semmit a családodért. Mert bár soha nem láttam őket, soha nem találkoztunk, Ők is hozzájárultak, hozzájárulnak a Te boldogságodhoz… Igen, nyilván másik oldalról meg a búd és bajod okozói is… De hát a gyerekek ilyenek. „Az idegbaj öröklődő betegség, én is a gyerekeimtől kaptam.” Sok öröm van bennük, és megannyi fájdalom… És többször eszembe jutott már, hogy felmegyek A.ra, összepakolom a cuccaidat, és egyszerűen elrabollak… De tudom, hogy ez több okból sem lenne jó ötlet. Egyrészt számodra a család, gyerekek, apád, István, a fodrászod, a kapcsolataid, a barátaid mind-mind oda kötnek már több éve, évtizede. Ezt senki és semmi nem tudja pótolni. Másrészt pedig én nem lecserélni akarom É.t Rád, hanem egy teljesen új lapot kezdeni az életünkben, tiszta lappal (Tabula Rasa!), más alapokon értékes életet élni Veled. Nem tudom, hol és mikor… De eljön ez a pillanat, és örökké fog tartani.
Boldogság… Mi az? Tisztán 100%-ig soha nem lesz boldog az ember minden téren. Soha. Senki. Mindig lesz valami aggály az élet valamelyik területén. Örülni kell annak, ami épp jó. Ha ez a munka, akkor annak. Ha a magánélet, annak. Ha csak egy szép pillangó... Akkor annak. Hogy mi a boldogság, nem tudom, de azt ugye biztosan tudjuk, hogy ugyanazt csinálni és más eredményt várni… Az az elmebaj képlete. Tanulunk belőle, Te is tanultál az elmúlt több mint 20 évből, vagy 40, ahogy nézzük. Én is tanultam az eddigi hibáimból. Ezek kellettek ahhoz, hogy ne „Szerelem utolsó vérig” jelleggel, 20 évesen tapasztalatok nélkül akadjunk egymásra, és veszítsük el egymást a hibák során. Ennyi tapasztalattal, ilyen mély szerelemmel, ami bennünk van, most nyugodtan, bátran kijelenthetem, kétségek nélkül: SZERETLEK, és BOLDOGOK LESZÜNK. Egymással. És nem egymás mellett. Nem csak létezünk bele a világba, hanem élünk benne. Élvezzük. Annyi meg annyi tervem van, hogy boldoggá tegyelek… De tudod. És tudom, hogy Neked is. Gondolsz rám. Szeretsz. Az az apró pici marcipánszív, a „Meg tudod csinálni”… Tudod mennyit ér nekem? Nem adnám el 10 millió forintért sem. Veled lenni és nem melletted – minden ilyen pillanat a mennyország. A várakozás Rád pedig… Amikor tudom, hogy eljössz – örömteli. Szeretlek.
De az biztos, hogy boldog csak akkor leszel valaha is, ha Önmagad maradsz. Maradsz… Ha visszatérsz Önmagadhoz. Ha nem kell szerepet játszanod otthon. Ha nem megfelelni akarsz apádnak, hogy büszke legyen Rád… Hanem Önmagad lenni, és ha így tetszel neki, akkor legyen büszke Rád! Ha nem, magára vessen, mert egy kamu énképre alapozott büszkeség is hazugság lesz. Értéktelen. De minden apának a legfontosabb a gyereke boldogsága. Ha boldogtalannak lát… És Te magad mondtad, hogy már elkezdte kapizsgálni. Ő sem tud kizökkenteni a barlangod mélyéről. Senki sem tud. De hidd el, Ő is örülni fog neki, hogy elindultál kifelé. Hogy nem építed tovább a falakat. Hogy lassan, milliméterenként, de elindultál kifelé. Ő is ott vár Rád a barlang kijáratánál. Ő is szomorú, hogy ilyen zárkózott vagy, hidd el. Nyilván ő is tudja, hogy oka van. Az eddigi tapasztalatok. De boldog csak a napfényen leszel. És én mindent megteszek, hogy bízz bennem, bízz a világban annyira, hogy magadtól, ha akarsz, előbújj. Csak ha akarsz. Mert ha bárki kirángatna, és kényszer lenne, akkor még rosszabb lenne mint a barlang mélye.
Szeretlek. Rettenetesen – és rettenthetetlenül.
Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!"