múlva ilyenkor a nyakába ugorhatok végre... Hihetetlen csodálatos nő <3

Nap a nagy napig. Élet. Halál? Élet.

Nincs. Illetve éppen hogy van... Minden. Mert Ő a minden. Féltem... 

Hihetetlen. Sok minden az... Pláne az elmúlt napok után... Hi - he - tet - len... Hogy megtette. Nem mondom, hogy nem hittem Benne... De biztos voltam benne, hogy valami közbe fog jönni, és nem fog történni semmi. Nem miatta, mert tudtam, hogy Ő lehet, hogy jobban szeretné, mint én... Nyilván vannak félelmei... Kinek nincsenek. Nekem is vannak. Most is. De ez normális...

Amikor a világ legdrágább vázáját foghatod a kezedbe... Nem a tied, és nem is birtokolni akarod, hanem simogatni, gyönyörködni benne... Mindennél jobban rettegsz, hogy elejted, és összetörik. Hogy tüsszentened kell... És hogy van épp elég irigyed, hazugod, ellenséged, akik lúdtollal csiklandozzák a talpad, hogy tüsszents vagy ugrálj...

Eddig is tisztában voltam ezzel a felelősséggel. Alapjában véve kockázatkerülő vagyok. De vannak dolgok, amik bármekkora kockázatot megérnek... A saját részemről. De kockára tenni más emberek életét... Vállalhatsz felelősséget másokért? Magadért 100% felelősséget KELL vállalnod, azt vallom. De másért...

Nem tudhatom mit hoz a jövő. Nem tudhatom, sikerül-e. De azt tudom, 10000%-ig biztos vagyok benne, hogy Ő is és én is MINDENT, sőt, TÖBBET fogunk tenni azért, hogy sikerüljön. Nincs még két olyan ember a földön, akik ennyire szeretik, tisztelik, becsülik egymást és bíznak a másikban. Nincs.

"Hiszem, hogy két parallel történet a végtelenben összeérhet" - nem mindegy, hogy álló vagy fekvő az a 8-as... Az egyikig még 7 éjszaka, a másik pedig sosem jön el... Vagy másik szemszögből nézve örökké tart.

Örökké... Mindig... Semper... Soha... Olyan szavak, amit soha nem szabadna használni... Mégis van, amire bátran meri azt mondani az ember: ÖRÖKKÉ. MINDIG. SOHA.

Ránk. Merem. Bátran. Biztosan.

Én vagyok a legboldogabb ember a világon. És tudom, hogy nem lesz 7, nem lesz 6, nem lesz 5, nem lesz 4... És nem lesz Zero Point.

Tegnap este egy világ omlott össze bennem. Ismét. Hittem valamiben... Hogy ki fog állni a döntéséért és végigviszi. De nem tette. Ami nem baj... Mert mindig van egy B verzió. És jobb, mint ez lett volna... De amikor már a Z verziónál tartasz, és végigment az A, B, C, D... és a Z is.

Elmondtam ma neki a Z verzió forgatókönyvét. Ha ez se lesz... Nincs Zs. És nem indul újra az ABC.

Nem beszélek még mindig a szüleimmel. A mi családunk olyan, mint minden más bolond család, senki nem beszél senkivel. Temetéseken összejönnek az emberek, akkor egy napig érdeklődőek, de aztán... Senki nem hív már senkit utána. Mindenki vár a másikra. 9 nap múlva lesz alkalom, hogy beszéljenek telefonon. Aztán a hamvasztásomon majd sírhatnak együtt... És beszélhetek a szüleimmel. Nem fogok szólni, mert 900 fokon égve elég nehéz lenne... De legalább Ők beszélhetnek majd.

Sajnálom azt a rengeteg bánatot, amit okozni fogok nekik. Szegény B. mamának... Félek, bele fog halni. Egy jó dolog van abban, hogy ha Te halsz meg először: nem kell végigszenvedned a szeretteid szenvedését.

L. a kislányom nem tudom, hogy fogja feldolgozni... De lehet jobb lesz neki a semmi, mint a szar... Mert szar apa voltam, szar apa vagyok.

De mindegy lesz, mert hogy milyen apa lennék a jövőben... Csak fikció. Mert nincs jövő. 9 nap, ennyi a jövőm. Egy számjegyű... Borzalmas lesz az utolsó előtti két nap. Már lejátszottam magamban. Húsvét vasárnap és húsvét hétfő... Nem fog menni az idő. Várni fogom a keddet, mint éhező a falat kenyeret... Azzal a különbséggel, hogy nekem méreg lesz, nem kenyér.

Pontosan tudom, hogy hol és hogyan fogom megtenni... Büszke vagyok magamra, hogy sikerült biztosat találni, és ha valaki rá is akadna erre a blogra, nem fogja tudni megakadályozni.

Egyetlen ember akadályozhatja meg. Ő. A nagy Ő. Borzalmas azt érezni, látni, hogy az az ember, akit mindennél jobban szeretsz a világon... Szenved. Ezt fogom megakadályozni... Én nem fogom végignézni. Még egyszer biztosan nem. Az az 5 hét, borzalmas volt azt látni, hogy zombiként "él". Él... Létezik.

Imádom a munkám... Annyi tervem van... És úgy sajnálom, hogy nem fogom tudni megvalósítani... Biztos vagyok benne, hogy az Onboarding project nélkülem is menni fog... De tudom, hogy mennyivel többet tudnék kihozni belőle mint bárki más. De ez a 22-es csapdája... A munka nem ment meg. Főleg mivel úgy nem tudnék dolgozni, hogy nincs ott, és ha nem dönt, akkor meg nem fogom végignézni, hogy ott van és mikor öli meg magát szépen lassan...

Igazából azt akarom megakadályozni, hogy nekem kelljen megélnem az ő halálát. Nem élném túl sokkal... De az a pár perc, óra, amennyivel túlélném, az annyira borzalmas lenne... Hogy belehalnék. De bánattal a szívemben halnék meg.

Így viszont boldogan fogok. Az elmúlt 7,5 hónapra gondolva... A szép napokra... Pillanatokra... Mosolyogva fogok ugrani. Ha valaki hallja majd, azt fogom kiáltani, hogy "Szeretlek, H."!

A tegnap este volt életem egyik leginkább meghatározó időintervalluma... Este 22 órától éjjel fél 2-ig. Amikor egyszerre vagy a világ legboldogabb embere az örömtől, sírni tudnál annyira... És ott van a borzalmas félelem, a remegés, hogy mi lesz azzal az emberrel, akit mindennél, mindenkinél jobban szeretsz a világon...

Mert nagyon nehéz időszak elé néz. Hozott egy döntést... Amire nem számítottam, hogy lesz olyan bátor, merész és kockázatvállaló, hogy ezt a döntést meg fogja hozni. A barlang mélyén, a sötéthez szokott szemű kis tündér mennyi eséllyel ugrik elő a barlang szájából egy határozott mozdulattal, hogy "-Tadaaaaam!"

Nem értette éjjel 1 óra 4 perckor, hogy miért írtam neki, hogy KÖSZÖNÖM... Vagy lehet, hogy sejtette... De megmentette az életemet. És ugyanígy fogom megköszönni az édesapjának, S.nak, hogy kiállt, kiáll a lánya mellett. Biztos voltam benne, hogy így lesz...  De amikor valaki nem az egyszerűbb utat választja, hanem támogat valakit, a saját életének egy részét, kényelmét, biztonságát is feláldozva... Ritka az ilyen emberi gesztus. Családon belül is. És hogy véletlenek nincsenek, csodák pedig vannak... 2016.10.08. 21:03-at is S.nak köszönhetem. És hogy 2016.07.11-én már érezte, tudta, hogy ez be fog következni, és H.nek szüksége lesz rá... Blondie: Call me.

Köszönöm, S. Életem végéig hálás leszek, hogy fel mert hívni a lányod, és hogy ENNYIRE szereted a lányod!

De hogy mi lesz... Mit hoz a ma éjszaka... A holnap... Milyen kiszámíthatatlan események lesznek... Amire nem lehet felkészülni... Leszoktam róla, hogy tervezek, és a valószínű opcióval kalkulálok. Arról nehéz leszokni, hogy tervezz... Mert nem mindig tudatos. Kipattan a gondolat, mint Zeus fejéből Pallas Athéné, és már nem tudsz nem rá gondolni...

Mindig a legrosszabbal kalkulálok, és csak pozitívan csalódhatok. Annyira szépen alakul minden... Ilyenkor szokott a felépült hatalmas kártyavár egy váratlan irányból érkező szellőtől összeomlani. Valamitől, amire soha nem gondolnál. Hogy benéz egy rózsaszín kétormányú elefánt a hetedik emeleti lakás ablakán. Pedig 50% az esély rá. Vagy benéz, vagy nem.

Szóval marad a 10 nap... Viszonylagos. Ahogy az életünk is. Az a 60-70-80 év... Visszagondolva a halálunk pillanatában csak 1 perc, annyi idő alatt lepereg...

Volt 6 hónap, ami 20 percnek tűnt, olyan gyorsan szaladt... Aztán jött 5 hét, ami hosszú éveknek... És ez az 5 hét annyira taccsra vágott fizikálisan, mentálisan, hogy legalább 5 évvel megrövidítette volna a várható élettartamomat... Feltéve, hogy természetes halállal kalkulálok.

De az öngyilkosság nem az. Nem természetes. Természetellenes. Szinte egyedi az állatvilágban. Van, hogy egyes fajok a szaporodásért feláldozzák magukat... De hogy bánatból, élet-értelmetlenségből, kilátástalanságból, vagy mert megszakadt a szívük ilyet tegyenek... Ez az emberek sajátossága.

De legyünk pozitívak, nézzük mindennek a jó oldalát: név, kép nélkül az Index címlapon már állítólag voltam... A következő lépés a Híradó szereplés... A szétloccsant agyvelőm biztosan nézettségnövelő lesz.

Mert lehet, hogy 100, vagy 10.000... De ha 10... Akkor 10.

Hogy honnan tudom ennyire pontosan? Egyszerű. Én fogom megölni magamat. Nincs kiút... Illetve lenne... De biztos vagyok benne, hogy nem lesz opció.

Azt hinné az ember, hogy az öngyilkos saját döntése, hogy megöli-e magát, avagy nem. Pedig akkor lesz az ember öngyilkos, amikor mások miatt nincs kiút. Mert ha lenne ráhatásom... Megpróbálnék mindent. De nincs. Nem lesz... Érzem... Tudom...

11 nap... Egyre rosszabb lesz, ahogy közeledik április 18 végzetes délutánja. Tudom, hogy hol, és tudom hogy mikor fog történni... De a lényeg, hogy biztosra menj. Ne legyen lehetőség arra, hogy túléld agyhalottként, és probléma legyél a szeretteid számára. Ne legyen esély arra, hogy lebénulva egy tolókocsiban kelljen élned... Megoldás akartam lenni... Ha az nem lehettem, probléma semmiképp sem szeretnék lenni.

11 nap. Egy napot láthatom még ebből a kislányomat... Nem akarok elbúcsúzni tőle. Nem akarom, hogy visszarántson, és zombiként kelljen élnem. Inkább leszek boldog halott, mint boldogtalan élő...

Amúgy is, az idő viszonylagos. Visszagondolva gyors. Képzeljétek azt, hogy éltem 70 éves koromig, és meghaltam rákban hosszú szenvedés után... Mint egy csettintés úgy eltelik az idő. Mint egy csettintés, úgy múlnak az évek, a napok... Kivéve ezt a 11-et. Ez nagyon hosszú lesz. Nagyon hosszú. És rossz.

Mert BIZTOS vagy benne, hogy meg fogod tenni. Biztos.

Az élet hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozása. De sose tudhatjuk, hogy amit az egyiknek gondolunk... Nem lesz-e pár hét, hónap vagy épp óra múlva magas hegy ahhoz a mélységhez képest, amibe önként ugrunk... Hogy valaki, aki szintén ugrik, talán puhábbra essen...

„Eső lesz vagy hó”

Kezdem a lényeggel. Tudom, hogy döntöttél… Tudtam már pénteken este. Féltem ettől, hisz mindig is tudtam, hogy ha egyszer nem önként fogsz dönteni, hanem választanod kell… Akkor így fog alakulni. (Nem véletlenül kérdeztem, hol tárolod a dolgokat, és ajánlottam, hogy tárold nálam a befőttes üveget.) Szeretlek, és a három nap alatt nagyon sok mindenen mentem keresztül. A helyes megoldás részemről, ha megértem. Nem értek vele egyet, de… Megértem. A biztos rossz, vagy kilépni a bizonytalanságba, ami idővel, 2, 3 év múlva, amikor a gyermekeid megértenek, megbékélnek Veled, összességében jobb élettel kecsegtet, de garancia nincs… Nem ágálok ellene. A düh, a harag, a sajnálat egyike sem lehet kompatibilis az igazi szerelemmel. Én pedig igazán szeretlek. És ez nem döntés, hanem érzés. Megváltozni soha nem fog. Sem Benned, sem bennem… Ennek nem lehet „véget vetni”… Többször gondoltam rá, hogy felmegyek A.ra, összepakoljuk a cuccaidat, és elrabollak… De tudtam, hogy nem jönnél velem. Még nem. De ha igazán szeretlek, akkor nem teszem nehezebbé számodra az életedet. Ha igazán szeretlek, akkor csak jót akarok Neked, csak fényt hozni, és nem felhőket, vihart és bánatot. Nem akarom fájdítani az amúgy is összetört szívedet, H.

„Azt hiszem vége, pedig nem is akartam, Mindent megérne Beléd szeretni, Nincsen több hátha, Már nincsen sok hátra… Pedig nem is akartam Beléd szeretni.”

Végig gondolva, min mentem én keresztül ebben a 3 napban… El sem tudom képzelni, Benned mennyi fájdalom, keserűség és kín lehet. Miattam. Hiszen ez a 6 hónap megmutatta azt a magasságot, amit el lehet érni egy kapcsolatban. Neked is, nekem is… Igyekszem semmi olyant nem mondani, ami bántó lenne a számodra, de szeretnék őszinte lenni Veled. Hisz lehet, hogy ez az utolsó kommunikáció köztünk… Szeretném, ha nyitott elmével, objektíven próbálnád végigolvasni a levelem. Nem azt látnád benne, hogy én írtam, hanem azokat a gondolatokat, amiket szeretném, ha megfontolnál, úgy vennéd, mintha egy könyvből lenne, valami nálam okosabb dán filozófustól. Tartom magam ahhoz, hogy ha kimondunk valamit, akkor talán könnyebb, mintha benn marad. De nem szűnik meg… Soha. És sajnálom… De biztos sok minden fájni fog. Nem azért, mert bántani akarlak… Épp ellenkezőleg. Mert szeretném, ha más szemszögből is megnéznéd az életed.

Sajnálom, de muszáj elmondanom… Hogy mennyire sajnálom, hogy nem vagy elég bátor ahhoz, hogy változtass az életeden. Sajnálom, hogy velem ellentétben mindenki más fontosabb számodra, mint Önmagad. Én önző lennék? Lehet így is nézni, kedves világ. De nem áldozom fel az egyetlen életem - amiből nincs több, és ki tudja hány évem van hátra – senki másért, még a gyermekemért sem, sem a társadalmi elvárások miatt, vagy épp az anyagi biztonságért… Semmiért. Vannak kötelezettségek, amiket vállal az ember, amikor gyermeke születik. De ezeket lehet úgy is teljesíteni, hogy közben élünk, és nem pusztán létezünk. L. volt az egyetlen, ami összetartotta a kapcsolatomat É.vel. De ha csak miatta együtt maradunk… Minden nap mint „ok” szerepelt volna a tudatos, vagy épp tudat alatti gondolataimban, hogy szar az életem. Azt is sajnálom, hogy talán nem bízol eléggé bennem (és magadban sem…) ahhoz, hogy meg merd lépni azt a hatalmas, valóban bátor döntést… Ami fenekestül felforgatná az életed. Bíznod kellene bennem, mert biztos vagyok benne, hogy megfordult a fejedben, azt a verziót vizsgálva, hogy mi lenne, ha velem kezdenél új életet, hogy mi van ha „nem jön be”. Ha nincs jobb, csak másik… Akkor mi lesz Veled, hova mész, mihez kezdesz. Nem kell bevallanod, de tudom, hogy Benned volt ez a félelem is. Sajnálom, hogy még bennem, az egyetlen, igazi szerelmedben, a kettétépett papírlap másik felében sem tudtál ennyire megbízni… És sajnálom, hogy a debreceni, gyöngyösi, központi viselkedésemmel erre okot is adtam… Sok mindenen változtatnánk a múlton… De ez mind-mind kellett ahhoz, hogy ez a jövő jöjjön el. Emlékszel, mindig azt mondtam Neked, hogy minden rossz a jelenben egy csodálatosabb jövő érdekében történik, és majd visszagondolva nevetni fogsz azon, amin most sírsz? Most én magam sem tudok hinni ebben… Belegondolva milyen jövő vár Rád, milyen jövő vár rám… Csak bánat, kín és keserűség marcangolja a szívemet. Mindkettőnk miatt. És sajnálom, hogy a gyermekeid jelene fontosabb volt számodra, mint a jövőjük… Mert most belegondolva az, hogy milyen szerepet tölt be az életükben „Anya”, így sajnos még inkább degradálódik, ahelyett, hogy végre rájönnének, hogy mennyire fontos vagy nekik. Mert igen, sajnos örök igazság, hogy akkor értékel valamit az ember, amikor nincs. Amikor van, akkor az szar, kevés, értéktelen… Te mikor gondoltál (nemhogy mondtál, írtál…) olyant édesanyádról vagy édesapádról… Amit B.?

Nehéz racionálisan gondolkodni. Normálisak vagyunk vagy nem? Mi a normális? Vajon az elmúlt 6 hónap a normális, vagy a 40 év? A társadalmi konvenciók kell-e, hogy meghatározzák az életünket, az a maszk, amit ránk húznak, az a sablon, amibe belekényszerítenek? Emlékszel még ki voltál, mielőtt megmondták, kinek kell lenned? Fontosabb-e az Anikó néni véleménye, mint az én saját életem? Kiért élek? Kinek élek? Mennyit ér egy megvető pillantás a Cs. nénitől, a Sz. nénitől vagy akár B.től, és mennyit ér az az érzés, amikor az ajkad hozzáér annak az ajkához, akit szeretsz? Mennyit ér annak a gyermeknek a lenéző mosolya Rajtad, aki még semmit nem tapasztalt az életből. Vannak illúziói milyen… Torz illúziói. Iphone-nal torzított, felszínes látása van… De fogalma sincs arról, mi van Benned. Nem is érdekli. Nem mint Anya, nem mint ember érdekled… De nem akarom fájdítani a szíved. Azzal Te is tisztában vagy, hogy a kapcsolatod B.vel nem hogy jobb lesz, hanem valószínűleg még rosszabb. Ilyenek a gyerekek, csúnya szó, de „kihasználják” a szüleiket. Tudom, hisz részben én is ilyen gyermek voltam. Te vagy az egyetlen olyan ismerősöm, aki nem ilyen kölyök volt… Épp ezért is nem csak szeretlek, de tisztellek is. Nagyon. Fura, hogy mindig csak a szülőket kell, hogy érdekelje a gyerekeik boldogsága, érdekei… De a gyerekek általában letojják a szüleik boldogságát. Kivéve itt is Téged… Te más vagy. Tudom, belegondoltam, mi lehet B.ben K. halála és a saját újjáélesztése miatt… De ennek nem szabadna ilyen irányba vinni a kapcsolatotokat. Gondolj vissza, 2, 5 vagy 10 év múlva… Bárcsak azt gondolnád majd, hogy nem volt igazam, rosszul láttam, és minden megváltozott. Őszintén, tiszta szívből kívánom, hisz nekem a legfontosabb dolog az életemben a Te boldogságod. Fura, ha egy „vadidegen” jobban tud szeretni, mint az, aki a saját véred…

Fogunk tudni így élni, H.? 10 évesen fel kell nőni, és 20 évesen nem emlékszünk a gyermekkori képzelt barátunkra. Én pontosan emlékszem olyan dolgokra, amik 10, 12 éve történtek, olyan emberekkel, akik Nálad jóval kisebb hatást gyakoroltak az életemre. Te is pontosan emlékszel a gyerekkori élményeidre… 31 évvel ezelőtti dolgokra is. Fogok tudni úgy borotválkozni, hogy ne arra gondoljak, megint megvágtam magam, még a Tőled kapott villanyborotvával is? Fogok tudni úgy kimenni az ajtón, hogy ne Te juss eszembe, hogy hányszor nyitok rá? Fogok tudni úgy sebességet váltani az autóban, hogy ne Te juss eszembe, hogy „válts már az istenért”? Fogok tudni úgy valaha is, bárhol enni, hogy amikor az étlapon megpillantom a tárkonyos ragulevest vagy a gyümölcslevest, ne menjen el az étvágyam, és evés helyett inkább elmeneküljek bőgni? Lesz-e olyan nap, hogy kibírom sírás nélkül, amikor ránézek a képeidre a falon? Lesz-e olyan éjszaka, hogy nem ébredek fel éjjel 2-kor Téged keresve? Ki fogom tudni mosni valaha is azt a két pólót, ami az illatodat őrzi? Lesz-e valaha olyan perc (nem óra… nem nap… PERC), hogy ne jutnál majd eszembe? És Neked lesz-e olyan csók, amit I. ad, hogy nem hasonlítod össze az első csókunkkal… Vagy az utolsóval… Tudsz-e majd valaha úgy szeretkezni, hogy élvezd, és ne jussak eszedbe? Lesz-e olyan perc, amikor nem gondolsz majd rám, amikor nem jut eszedbe, mi lehet velem? Főzöl-e még tárkonyos ragulevest a családnak könnyekkel sózva? Eszedbe jut-e majd minden alkalommal, amikor a szárítógépet pakolod be, hogy volt egy másik szárítógép is tervben… Eszedbe jut-e, amikor az ágyban reggelente netezel, és látsz egy cikket Tihanyról, a boglári kilátóról, Postojnáról, Plitvicéről, Dobronakról, a Schönbrunni kastélyról vagy épp a keszthelyi Festetics kastélyról, hogy ide is elmehettünk volna… És elképzeled-e majd, ott álmodozva, milyen lett volna? Lesz-e aki vigasztal, H.? Aki mindig Veled lesz, de nem bólogató Jánosként, hanem a Te javadat akarva. Ha kell beleavatkozva az életedbe, és boldogan leautózva D.re, vagy Kijevig… Eszedbe jut-e majd, amikor napokig nem kapsz egy kedves szót, egy simogatást, hogy ezt tőlem kérned sem kellett volna, hiszen ez lenne a természetes… Tudsz-e majd úgy zenét hallgatni, hogy Loláról, Rúzsa Magdiról ne én jussak eszedbe… Fogsz-e valaha páratlan hangerőn zenét hallgatni, vagy a klímát páratlan számra tekerni? Amikor becsukod az ajtót, eszedbe jut-e majd, hogy én biztosan hatszor rányitnék? Hiányozni fog-e, hogy valaki fütyörésszen fogmosás közben? Tudsz-e majd úgy kibontani egy pohár tejfölt vagy egy doboz narancslevet, hogy ne én jussak róla eszedbe? Belemajszolsz-e majd az élesztőbe, és eszedbe jut-e majd, hogy akkor is megcsókolnálak… El tudsz-e valaha felejteni? El akarsz-e valaha felejteni…

Mindketten tudjuk, hogy a válasz nem, nem és nem. Én soha nem foglak tudni elfelejteni. Tudom, soha ne mondjam, hogy soha… Mert bekövetkezik. Soha nem tudnék úgy nővel együtt lenni, ahogy Veled. Sem az ágyban, sem az ágyon kívül. „Egyedül, egymagam halok meg én” – még egyszer nagyon régen átküldtem Neked Thedor Storm: Az erdei tó című novelláját (http://mek.oszk.hu/04400/04477/04477.htm#1). Abból van. Fura, hogy már a születésem előtt könyvet és filmet készítettek az életemről… A film meg ugye a Pink Floyd-tól A Fal.

Szeretnélek megkérni valamire. Amikor Z.ben ellenőriztem, szerettem volna koszorút vinni édesanyád sírjára, és megköszönni Neki azt a csodálatos Nőt, akit Neki köszönhetek, hogy a világra szült, és megismerhettem. Sajnos másképp alakult, nem tudtam megvalósítani… Szeretnélek megkérni, hogy pótold ezt helyettem, legalább egy csokor virággal. Köszönöm.

Felkészülve erre a pillanatra a hétvégén megpróbáltalak kitépni a szívemből Téged, H. De feltérképezve a szívemet, annyira betöltöd, hogy a tátongó űr, ami utánad maradna, beszippantana és megölne. Próbáltam betölteni L.val, mert más semmi nem érdekel ebben az életben… De nem megy. Szörnyű bevallani, de jobban szeretlek, mint a saját lányomat… Úgy látom, most nincs értelme az életemnek. Semmi olyant nem látok a jövőmben, ami miatt konzekvensen értelme lenne élni. Létezni… Azt lehet. De élet nem lesz benne. Sajnálom, hogy ez most így alakult, mert biztos vagyok benne, hogy két, három, vagy öt év múlva más lett volna… Hiába felnőttek a gyermekeid, hiába összehasonlíthatatlan az az élet, ami I. mellett vár Rád, azzal, amit mi tudnánk egymásnak nyújtani… Emlékszel, amikor sajnáltam É.t pár hete, és azt mondtad, hogy nehogy már az É.kel és I.kal foglalkozzunk? De meg kell, hogy értsem, hogy most így döntöttél. Tudom, hogy vissza akarod majd adni a kulcsot. Azt szeretném, ha nem tennéd. Lezárni ezt soha nem fogjuk tudni, H. Örökké szeretni foglak, és Te is MINDIG szeretni fogsz. Október 8-án 21:03-tól… Remélem sokáig fogsz élni. Addig.

„Tudod ott fogok majd állni, A világ végén valahol, Ott foglak majd várni, Tudod nagyon hiányzol”

Nem azon a kulcson múlik, hogy utána soha ne gondolj már rám… Viszont én szeretném, ha lenne a jövődben MINDIG egy menekülési útvonal, amit bármikor választhatsz. Ha bármikor úgy alakul, nem kell megkérdezned, csak állíts be. „Egyszer úgy kopoghatnál…” Vagy hívj fel, és én 2 perc múlva autóban leszek és megyek érted. És én a világ legboldogabb embere leszek. És Te is… Mert őszintén, tiszta szívből kívánom, hogy bár soha ne kellene használnod, bár változna meg úgy az életed, hogy el tudj felejteni, hogy ne történjen Veled semmi rossz, hogy boldog tudj lenni nélkülem, hogy ne vágják ezt a fejedhez naponta, hogy ne legyen benne mindig mindenki pillantásában a megvetés – holott ők sem jobbak. Sőt… Féltelek. Félek, hogyan tudod majd feldolgozni ezt. Hogy azok az emberek, akik szeretnek „lebüdöskurváznak”. Azok, akik kiírják a facebookra, hogy

"A bosszúval legföljebb azt érjük el, hogy egyenlőek leszünk az ellenségeinkkel, míg a megbocsátással náluk bölcsebbnek és intelligensebbnek bizonyulunk." �
Paulo Coelho

majd 3 nappal később azt tanácsolja a lányodnak… Belegondoltam, mi lesz most Veled… Milyen élet vár Rád… Mi fog történni… Mit kell átélned… Otthon… A városban… A munkahelyeden… És igen, abba is belegondoltam, hogy mi lesz velem.

Gondoltam arra is, hogy igazából nem a gyermekeid és köztem, hanem I. és köztem kellett volna döntened… És a gyerekeidnek nem kellene dönteniük közted és I. közt. Mert így, hogy kiderült, ebből a szempontból egál. És az nem mindegy, hogy az elmúlt hat hónap hiba-e az életedben, amit meg kell bocsátaniuk… Vagy egy érzés, amit meg kell érteniük. Mert én biztos vagyok benne, hogy Te sem hibaként élted meg. Soha nem bántam meg. Ahogy Te sem… És megérteni valamit teljesen más érzés, mint megbocsátani… „Nincs jobb csak másik…” – hányszor hallottam ezt Tőled. Mindig magadra céloztál. Pedig lehet, hogy én nem vagyok jobb, mint I. De könyörgöm… Mivel töltötted a 23. házassági évfordulódat? És a következő napot? Gondolj bele, mikor gondolt utoljára Rád, és lepett meg valamivel? Mennyit gondol Rád? És miért? Mert mint nő vonzod, mint embert tisztel és szeret? Vagy gazdasági és kényelmi szempontból? Tudja, milyen könyvet olvasol, milyen filmeket szeretsz? Megbecsül? Ágyba viszi a kávét? Tudja, hogy az illata a lényeg, nem az íze? Átkutatna 5 Lidl-t a kedvenc kávéízesítődért? Van egy kedves szava Hozzád? Vagy véletlen, hogy elmenekültél mindig otthonról, hogy a munkába ölted magad? Ha azt mondanád neki: „-I., boldogtalan vagyok veled és soha nem leszek melletted boldog.” – vajon mondaná-e azt, hogy akkor elengedlek? Én is önző vagyok, de Téged sokkal jobban szeretlek magamnál. Én képes vagyok azt mondani Neked, hogy ha úgy döntöttél, hogy I.t választod, tiszteletben tartom, akkor is, ha tudom, így boldogtalan leszel… A Sors iróniája ez… De a 22-es csapdája is egyben.

"Vesszők helyett néha, pontot kell tenni
Ha hátrálnál inkább, csak előre menni
Kéne, mert vágyakból nem épült semmi
Nem kell csak bátorság, egy kis mákszemnyi

Hát hajózzunk együtt most, kalandor szívek
Majd rájövünk egyszer, hogy nehéz az élet
De annak éljünk, hogy lesz majd még egyszer
Elképzelt hajnalból, valódi reggel

Hiába átkoznak, hívnak bolondnak
Inkább bolondként, haljak meg holnap
Mint megbánjak bármit ha, őszintén tettem
És nem kell majd szégyellnem azt aki lettem"

Ha Te nem akarsz segíteni magadon, senki más sem fog tudni. Senki. Sajnos még én sem. Kettősség van bennem, egyrészt szeretném hinni, hogy jól fog alakulni az életed, boldog leszel, és minden rendbe jön… Bárcsak így lenne.

Nem tudom, mi ment végbe nálatok a hétvégén. Nem tudom, ki hogy áll hozzá, hogy most Te vagy-e a fekete bárány… Remélem, hogy nem, de a realitás, amennyire beleláthattam az a.i életedbe, mást sugall. Vagy ha most nem, akkor… Nem véletlen Benned a „nem szeretnék okot adni arra, hogy valaha is a fejemhez vágd” mechanizmus. H., arra kérlek… Ne alázkodj meg. Ne kérj bocsánatot. Legyél büszke arra, hogy megpróbáltál élni, mert Te és én nem egy kisiklás volt, nem „viszketett”, nem a hormonok tombolása volt, hanem Igazi Örök Szerelem – és nem volt, hanem van, és lesz. Örökké. Mindkettőnkben. Maradj egyenes, soha ne hunyászkodj meg senki előtt – mert Te is tudod, hogy ennek a fél évnek egyetlen napja velem többet ért, mint a 23 év I.nal… Vagy bárki másnak az egész tyúkszaros élete…

"Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el
Van-e még szó, amit mondani kell?
Van-e még szó, kimondható?
Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék
Köszönöm azt, hogy itt voltál velem
Csak ennyi volt az életem
Csak ennyi volt, és nincs tovább,
Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék
Bárki mondja, el ne hidd
Hiába volt a sok beszéd
A szívedben őrizd tovább
És el ne hagyd senkiért"

És hogy hogyan tovább? Tudom, mi fordult meg a fejedben. Tudom, mit szeretnél. Szeretném, ha egyikünknek sem menne rá a munkája… Vagy az élete. Szeretném, ha egyikünk sem mondana fel. Szeretném, ha egyikünk sem szállna ki a projektből. Ezt a 3 hetet össze tudjuk úgy egyeztetni, átrakni az üzleteket, a szállásokat, hogy ne találkozzunk, ne lakjunk egy helyen. Az e heti L.okat én lemondom, Neked nem kell. Nem foglak zaklatni utána sem… Nem kell félned tőle. Kétévente egy napig a stratégiai konferenciát valahogy kibírjuk… Ha nehezen is. Nem ez lesz a nehéz … Hanem megállni, hogy ne keressük egymást. Mert gondolni minden percben fogunk a másikra, hogy mi lehet vele… És nem tudni rosszabb…

Szerettelek. Mi voltunk a kiválasztottak… Most is szeretlek. Ahogy Te is engem. És örökké szeretni foglak. Ahogy Te is engem. Mindig.

„S akkor úgy is tehetnél, mintha tényleg léteznél”

Pedig létezel. És megtaláltál. És megtaláltalak. De sajnos nem élsz. És félek, túl későn fogsz rádöbbenni, hogy így nem is fogsz. Mert nem a következő életben kellene élnünk… Hanem ebben.

"Egyszer arra járhatnál, egyszer rám találhatnál,
És akkor belém eshetnél, s rögtön el is vihetnél.
Vagy inkább ott maradhatnál, nálam bekuckózhatnál.
Simán átölelhetnél, csak hallgatnál és kérdeznél.

Egyszer megszoríthatnál, aztán megsimíthatnál,
Egyszer összehajthatnál, aztán szétbogozhatnál,
Egyszer megpörgethetnél, aztán le is fékeznél.
Egyszer be is zárhatnál, egyszer kiengedhetnél.

Egyszer rám hajolhatnál, s akkor nagyon kívánnál,
S én meg ott feküdhetnék, kicsit nagyon remegnék.
Egyszer elkergethetnél, aztán sírva kérhetnél
Aztán átölelhetnél, s hagynám: kiengesztelnél.

Egyszer megröpíthetnél, széllel szemben engednél.
Aztán szépen leszednél, magad mellé fektetnél.
Egyszer megdicsérhetnél, büszkén körbe nézhetnél,
A végén összeszedhetnél, és egy bambit fizetnél.

Egyszer megviccelhetnél, mintha nem is szeretnél,
Aztán átölelhetnél: Ronda vicc volt, röhögjél!
Egyszer szét is kaphatnál, aztán összerakhatnál.
Egyszer zsebre vághatnál, aztán kigombolhatnál.

Egyszer zongorázhatnál, s hozzá áriázhatnál,
Egy-két dalt komponálnál, rólam áradozhatnál.
Aztán elnémulhatnál, s kérdőn rám pillanthatnál,
Egy kis tapsra várhatnál, várhatnál, várhatnál...

Egyszer megfürdethetnél, aztán megtörölhetnél,
Aztán megfésülhetnél, aztán ki is festhetnél.
Egyszer megrajzolhatnál, aztán kiszínezhetnél,
Aztán megszépítgetnél, akkor nagyon szeretnél.

Egyszer úgy kopoghatnál, mintha nem is te volnál,
Aztán nagyot nevetnél, mintha mégis te lennél.
Egyszer eljegyezhetnél, gyémánt gyűrűt vehetnél.
S akkor úgyis tehetnél, mintha tényleg léteznél..."

Fura érzés álmodni. Bármi történhet álmunkban - jó is, rossz is. De honnan tudjuk, hogy csak álmodunk? Hogy felébredünk? És ha azt álmodjuk, hogy alszunk és álmodunk...

"Miattam nem kell aggódnod. Ahogy Téged is edzett elég rendesen az Élet, engem is... Tudom értékelni az apró dolgokat is, és tudom, hogy van amire, akire megéri várni... Nem lehet azt mondani a virágnak: "Nyílj ki!" - mert nem fog. Kényszeríteni rá... Ostobaság és tönkreteszi a virágot. A virág akkor lesz gyönyörű és boldog, ha akkor nyílhat, amikor akar. És tudod, hogy Te vagy a lexebb viráxál a világon számomra :) Szeretlek. És nem érdekelnek a "szakkönyvek" mit írnak, ez soha nem múlik el. Talán majd átalakul másféle szerelemmé - ahogy a Fel! -ben is... De attól még szerelem marad. A lexebb, legtisztább, ami létezhet a világon - közted és köztem.
Mert tudom, és érzem, hogy Benned ugyanez az érzés bizsereg, járja át a csontjaidat. Elég ha visszagondolok arra, hogy néztél rám... A szemeid mindent elmondanak, mindent.
És az sem mellékes, hogy én, most boldog vagyok. Ahogy Te is. Vannak nyilván olyan dolgok, amiknek alakulnia kellene még... Hogy ne csak szállodákban ébredjünk egymás mellett... De azt értékeli igazán az ember, amiért a legkeményebben kell megharcolnia. Hogy igazán értékes legyen majd a jövőnk, ahhoz kemény jelennel kell szembe néznünk...
De tudom, hogy megoldjuk. Mert szeretjük egymást."