A tegnap este volt életem egyik leginkább meghatározó időintervalluma... Este 22 órától éjjel fél 2-ig. Amikor egyszerre vagy a világ legboldogabb embere az örömtől, sírni tudnál annyira... És ott van a borzalmas félelem, a remegés, hogy mi lesz azzal az emberrel, akit mindennél, mindenkinél jobban szeretsz a világon...

Mert nagyon nehéz időszak elé néz. Hozott egy döntést... Amire nem számítottam, hogy lesz olyan bátor, merész és kockázatvállaló, hogy ezt a döntést meg fogja hozni. A barlang mélyén, a sötéthez szokott szemű kis tündér mennyi eséllyel ugrik elő a barlang szájából egy határozott mozdulattal, hogy "-Tadaaaaam!"

Nem értette éjjel 1 óra 4 perckor, hogy miért írtam neki, hogy KÖSZÖNÖM... Vagy lehet, hogy sejtette... De megmentette az életemet. És ugyanígy fogom megköszönni az édesapjának, S.nak, hogy kiállt, kiáll a lánya mellett. Biztos voltam benne, hogy így lesz...  De amikor valaki nem az egyszerűbb utat választja, hanem támogat valakit, a saját életének egy részét, kényelmét, biztonságát is feláldozva... Ritka az ilyen emberi gesztus. Családon belül is. És hogy véletlenek nincsenek, csodák pedig vannak... 2016.10.08. 21:03-at is S.nak köszönhetem. És hogy 2016.07.11-én már érezte, tudta, hogy ez be fog következni, és H.nek szüksége lesz rá... Blondie: Call me.

Köszönöm, S. Életem végéig hálás leszek, hogy fel mert hívni a lányod, és hogy ENNYIRE szereted a lányod!

De hogy mi lesz... Mit hoz a ma éjszaka... A holnap... Milyen kiszámíthatatlan események lesznek... Amire nem lehet felkészülni... Leszoktam róla, hogy tervezek, és a valószínű opcióval kalkulálok. Arról nehéz leszokni, hogy tervezz... Mert nem mindig tudatos. Kipattan a gondolat, mint Zeus fejéből Pallas Athéné, és már nem tudsz nem rá gondolni...

Mindig a legrosszabbal kalkulálok, és csak pozitívan csalódhatok. Annyira szépen alakul minden... Ilyenkor szokott a felépült hatalmas kártyavár egy váratlan irányból érkező szellőtől összeomlani. Valamitől, amire soha nem gondolnál. Hogy benéz egy rózsaszín kétormányú elefánt a hetedik emeleti lakás ablakán. Pedig 50% az esély rá. Vagy benéz, vagy nem.

Szóval marad a 10 nap... Viszonylagos. Ahogy az életünk is. Az a 60-70-80 év... Visszagondolva a halálunk pillanatában csak 1 perc, annyi idő alatt lepereg...

Volt 6 hónap, ami 20 percnek tűnt, olyan gyorsan szaladt... Aztán jött 5 hét, ami hosszú éveknek... És ez az 5 hét annyira taccsra vágott fizikálisan, mentálisan, hogy legalább 5 évvel megrövidítette volna a várható élettartamomat... Feltéve, hogy természetes halállal kalkulálok.

De az öngyilkosság nem az. Nem természetes. Természetellenes. Szinte egyedi az állatvilágban. Van, hogy egyes fajok a szaporodásért feláldozzák magukat... De hogy bánatból, élet-értelmetlenségből, kilátástalanságból, vagy mert megszakadt a szívük ilyet tegyenek... Ez az emberek sajátossága.

De legyünk pozitívak, nézzük mindennek a jó oldalát: név, kép nélkül az Index címlapon már állítólag voltam... A következő lépés a Híradó szereplés... A szétloccsant agyvelőm biztosan nézettségnövelő lesz.

Mert lehet, hogy 100, vagy 10.000... De ha 10... Akkor 10.